Kedves olvasók! Most bizonyára azt kérdezitek magatoktól, hogy hányadik emeleten lakik a Lajos bácsi? De én ezt sajnos nem tudom megmondani. Rossz helyen kopogtattok.

De ha már így összejöttünk, el kell mondanom, hogy rohadtul nem értek egyet azzal a felvetéssel, hogy a kecskéknek is az emberekkel azonos jogokat biztosítsunk. Ez egyszerűen nevetséges. Hülyeség, ostobaság. Egy nonszensz. Szóval, ha a napokban odalép hozzátok egy ilyen állat, azzal, hogy "elnézéstmekk, mekkre van itt egy posta?", akkor nyugodtan tessék csak pofánrúgni a kecskét, mert mi köze van hozzá!

Másrészről viszont nem árt tudni, hogy az emberek túlnyomó többsége nem ablakpárkány. Ez a tény bizonyos szempontból megnyugtató, ugyanakkor nem zárja ki, hogy más személyek - akik szintén nem párkányok - ránk könyököljenek. Csakhogy amíg egy ember tud szólni, hogy "Héj! Bocsi, de ne könyököljél már rám, köcsög!", addig egy ablakpárkány többnyire tehetetlen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy többre becsülök egy ablakpárkányt egy kecskénél. Nem én! Sőt! Vegyük észre a hasonlóságot kettejük között. Van sok. Például egyik sem ember. Sem villanyborotva. És amíg az ablakpárkány a madarak által van le-, addig a kecskének a fején van két szarva.

Következő témánk a tudás hatalma. Ez nyilvánvalóan hazugság! Van is erre egy sztorim. Múlt héten zh-t írtunk, én persze nem tanultam megint semmit. Felkeltem jó korán, elmentem a piacra, hogy vegyek hat darab körtét. De csak alma volt, úgyhogy vettem azt. Megettem mind a hatot (ebből hármat a buszon!), és azt hittem, hogy majd minden simán fog menni. Ezzel szemben kaptam egy hatalmas karót. Aztán kiosztották a dolgozatokat és kiderült, hogy egyes lett. Erre fogtam magam és a karóval jól átdöftem a tanárt.

Mára ennyi elég is lesz, azt hiszem. Mentségemre legyen mondva, hogy nehéz három nap áll mögöttem. Ez pedig megmagyarázza, hogy miért van ilyen melegem és hogy mi ez a vakító fény itt a szobában.