Jó hellót kívánok! Olimpia van, meg keződnek a focibajnokságok is, úgyhogy.

Összefoglaló az első pár napról: Cseh Laci kihozta a maximumot, Gyurta olimpiai csúcs, a vívóknak nem megy, a bokszolóktól nem vártunk sokat, Szávaynak az egész éve szar, Ungvárit kirabolták, a kéziseinket szeretem akármit csinálnak, a vízilabdában bármi lehet, a többi meg majd még jön.

Mégis mit vártunk? Hogy majd nyolc meg kilenc aranyat fogunk nyerni? Nooormális? A magyar sport nem igazán van olyan helyzetben, hogy ilyesféle reményeink legyenek. Ha szerencsénk lesz és a kajak-kenusoknak összejönnek a dolgok, akkor lehet a végén öt aranyunk. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy megtanuljunk úgy nézni egy ilyen versenyt, hogy örüljünk, ha egy versenyzőnk döntőbe jut, pontot szerez, egyéni legjobbját éri el, satöbbi.

Michael Phelps lehet, hogy legenda, de én legszívesebben belehánynék az orrába. Nagyon irritáló arca van. De ő legalább örül, ha nyer, nem úgy, mint a klónozott kínai köcsöghadsereg. Mondjuk én a kínai aranyakat nem is igazán számítom bele az olimpiába. Nyerjenek amennyit akarnak, úgyse lesznek elégedettek vele; különben is, van valaki, aki fejből fel tud sorolni a kínai aranyérmesek közül mondjuk hármat név szerint?

Egyébként van egy csomó sport, ami tök unalmas vagy csak semmi értelme. A tollaslabdát például sosem értettem. Ritmikus sportgimnasztikát meg szinkronúszást ki néz? Meg ott van a súlyemelés, ami annyira szép, mint egy vödör bagolyköpet, annyira tiszta, mint valami, ami nem tiszta, és csak akkor izgalmas, ha ázsiai, szovjet vagy közép-amerikai vagy. Persze ők elég sokan vannak, de engem akkor se érdekel. A magyar meg megsérül.

Ne sírj, Anita! Hajrá, Ildi!

És akkor jöjjön a lényeg: nyert a Fradi!