Most Magyarországon mindenki mély depresszióban agonizál, mert nincs aranyérmünk. Azt is mondhatnám, hogy kit érdekel, de nem mondom. Két oka van ennek. Az egyik, hogy ugyan valóban mondhatnám azt, hogy kit érdekel, de ugyanennyi erővel azt is mondhatnám, hogy templomtorony. A másik ok pedig az, hogy mindenkit érdekel az olimpiai szereplésünk, és ez nyilvánvaló.

Az első bekezdést teljesen véletlenül olyan szép alliterációval kezdtem, hogy mielőtt folytatnám a gondolatmenetet gyorsan gratulálok magamnak. Gratulálok. Köszönöm, ez igazán megható tőlem. Á, nincs mit, megérdemeltem. Ööö, bocsánatot kérek a közjátékért, elfelejtettem, hogy itt olvasók is vannak. Szóval, olimpia.

Az öttusázók leesnek a lóról - és akkor mi van? Örüljünk inkább, hogy nem szúrták le magukat vívás közben. Egyébként az öttusa valószínűleg a világ legunalmasabb sportja. Nem mondom, nehéz, meg ízig-vérig sportembert kíván, meg minden, csak hát nem köt le. Ha nem lennének magyarok, senki nem nézné. Nem túl közönségbarát és szórakoztatónak sem nevezhetjük. (Na jó, nevezhetjük szórakoztatónak, de akkor azt is mondhatjuk rá, hogy laposelem. Csakhogy mindkét esetben nyilvánvalóan hazudnánk.) Balogh és Horváth legalább csempésztek bele egy kis humort, persze itthon senki nem nevetett. Ha még lenne a Csíííz c. műsor, én a helyükben beküldeném. Nevezhetjük ezt a két bukást szimbolikusnak is, de ez csak szimpla balszerencse. Ja, és ez a két fiatalember ettől nem lett kisebb sportoló, és én, akármilyen unalmas sportot választottak is, büszke vagyok rájuk.

Nézzük azonban a dolgok jó oldalát. Magyarországnak fontos a sikeres szereplés a játékokon. Mert a vérünkben van a negatív hozzáállás, és egy olimpiai aranyat még egy magyar sem kérdőjelez meg. Pesszimista, halálváró népünknek, kit ver a sors keze mindig, meg "a bírók is ellenünk fújnak, plusz a sportdiplomáciánk nulla" - egy szó, mint száz - kell a sikerélmény. És ha elmarad a jó szereplés (amire emberemlékezet óta nem volt példa), akkor lehet, hogy ez a kudarc lesz az, ami után vagy kirobbantjuk a harmadik világháborút, vagy esetleg érdemleges reformokba kezdünk azon a területen, amit magyar sportnak hívunk. És akkor majd megint jó lesz.

Hátra vannak még a kajak-kenu döntők, meg a vízilabda. Valamit majd csak dob a gép. Azt kívánom, bárcsak minden hátralévő számban nyerjünk aranyat. Ugyanakkor attól félek, hogy minél többet nyerünk, annál kisebb lesz a forradalom. Márpedig az világos, hogy vannak problémák. A női kézilabdázókat pedig még mindig szeretem, ha negyedikek lesznek, akkor is.

"Hope for sunshine, prepare for rain."