Eleinte nem tudtam, hogy mi értelme van a Twitternek egyáltalán, azt leszámítva, hogy híres embereket lehet így követni. Ez mondjuk bőven elég is volt, hogy csatlakozzak a csipogók csodás csapatához. Kifejtem rögvest.
Még most sem vagyok biztos benne, hogy a Twitter jó. Önmagában nem tud többet, mint a Facebook üzenőfala, hiszen annyi az össz funkciója, hogy egy 140 karakteres üzenetet közvetíthetsz a világnak. Akit érdekel az meg elolvassa. Most, hogy felpimpesítettem/tük a blogom, egyre több értelmét látom a Twitternek, hiszen ha valamiről nncs kedvem külön bejegyzést írni, azt egyszerűen kitweetelem (tvítelem?), és ott oldalt, jobbra megjelenik. Így az is elolvashatja, aki amúgy nem követ Twitteren.
Lájkolni nem lehet ugyan, de azért Facebook-kal összeköthető a dolog. Nagyon modern. Ja, és akinek olyan telefonja van, az bárhonnan csipoghat. Ezt én még nem tehetem meg, de nem is bánom egyelőre.
Ami még érdekes, és ezt egyik kedvenc egyetemi tanárom is megerősítheti (Mark Andrews, bizony), hogy 140 karakterbe egészen csodás dolgokat is bele lehet csempészni, ez is lehet egyfajta művészet. Önkifejezés, gondolatok a nagyvilágba. Nem pusztába kiáltott szó, hiszen bármikor visszakereshető bölcsességek lapulhatnak bárki profilja alatt. Azt persze nem állítom, hogy minden egyes júzer örökérvényű epigrammákat gyárt óránként, de azért érdemes egy-két érdekes emberkét követni.
(Ez a bejegyzés főleg azét született, hogy olvasóim regeljenek Twitterre és kövessenek.)