Magyarfoci-szapulás az nem lesz most, csak néhány gondolat, filozófikus elmélkedés.

Ott tartunk, ahol; tökmindegy, hogy miért, nem az a lényeg. Hanem van itt valami a jövővel kapcsolatban. Az jutott eszembe, hogy ugyebár magyar csapatokért nincs okunk rajongani, viszont szeretjük a labdarúgást. (És tényleg szeretjük, nem úgy, mint mondjuk az öttusát vagy a vízilabdát. Azokat senki nem nézi, csak ha van valami (minimum olimpia), amit meg lehet nyerni és akkor jöhet az "igen, ez az mi vagyunk a legnagyobb sportnemzet, leszopattuk a világot, hahh".) Focit viszont nézünk sokat. Namármost, mégsem lehet úgy nézni rangos futball eseményeket, hogy ne szorítsunk valakiért. Kell egy kedvenc. Nekem is van, én Anglia válogatottját kedvelem, EB-ken, VB-ken nekik drukkolok. (Jövőre ideiglenesen a lengyelek helyettesítik Owenéket.) Klubcsapatoknál dettó, és bár az idei BL-ben kedvencem nincs, ha a Newcastle ott lenne, akkor nekik szurkolnék nagyon. Olyan korban nőttem fel, hogy egyszer sem láttam magyar válogatottat a nagy tornákon/ magyar klubcsapatot mínusz 95-ös FTC európai klubtorna főtábláján. Egyre többen vagyunk akik így vagyunk kénytelenek élni.

Kispest-, Győr-, Fradi- vagy mitt'omén Pécs szurkolónak lenni már nem túl vonzó. Ezzel szemben rohamosan nő az elvakult Barcelona, Chelsea és Milan drukkerek száma. Pistike egészen kicsi korától kezdve futbalitissel fertőzött magyar kissrác eleinte apukája miatt nagy Győri ETO szurkoló volt. Aztán múltak az évek, Pistikének megtetszett a Juventus csíkos meze, látta, hogy Del Piero egész ügyes, és most a tizennyolc éves Pistike mindenhova fekete-fehérben jár, naponta veszik össze a nagy Milan-os Robival azon, hogy az Ancelotti nem ért hozzá, a magyar focit meg leszarja - nem csak, hogy az ETO-ból nem tud egy játékost sem, még a válogatott kezdőcsapatát se tudná felsorolni. Ha Pistike hétvégén megkérdezi apukájától, hogy "Mit játszottunk?", akkor természetesen a Juventus-Cagliari meccsre gondol. Apunak talán még a Győr legújabb veresége ugrik be elsőre...

Ha egy magyar kocsmában azért tör ki verekedés, mert valaki azt mondta, hogy a "Lampard egy buzi", az nem egészséges. Mondjuk ilyenről konkrétan még nem hallottam, de nem lepne meg, ha hallanék.

Megnyertük a vébét, hurrá. Sok ilyen tartalmú üzenetet olvastam múlt nyáron a nagyszerű  iwiw fantasztikus üzenőfalán. Többes szám első személyben beszélni egy idegen ország válogatottjáról? WTF? És hányan mentek ki azúrkék mezben az magyar-olaszra honfitársaink közül? Többen, mint amennyi tolerálható. Jó, rendben felugrottak a magyar góloknál és (gondolom) szívből örültek, de vajon mindig így lesz? Futballnemzet-halált vizionálok. Ha végre kijutnánk egy EB-re, akkor is az lesz, hogy a magyar szurkolók kötelességből végigdrukkolják a kiesésünket, majd levetik álarcukat és felszabadultan szurkolhatnak a franciáknak, spanyoloknak, moldávoknak. Aki meg nem áll át a sötét oldalra, az egy darabig még kitart, de ha elege lesz, akkor végképp elfordul a focitól. Így lesznek az emberek itthon amerikai foci-rajongók meg NBA, NHL satöbbi. (Én ezeket a sportokat is kedvelem; de attól, hogy megeszem a gyrost, a gulyás leves még gulyás leves marad.)

Nem hungaropannonnépinemzetieskedni akarok ezzel, csak tényleg attól félek, hogy fociszívet cserélnek sokan és nem tudják majd visszacsinálni. A Kaká-rajongó kisfiúk példaképe messze van és portugálul beszél. Ők nem akarnak nagy focisták lenni, mert maguk körül csak rossz példákat látnak, ami azt sugallja, hogy Magyarországról képtelenség Kakának lenni. (Illetve lehet, csak azt kisbetűvel írják.) A brazil kisgyerekek sem Maradona miatt kezdtek focizni, hanem Zico, Socrates meg Careca miatt, pedig az a csapat nem nyert semmit. Vanczák Vilmos nem inspirálja a kissrácokat, akik nemhogy Puskásékat, de a nyolcvanhatos vébécsapatot sem látták játszani soha.