Visszaolvasgattam néhány korábbi bejegyzésemet, és bizony azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte minden alkalommal időtálló, remek szövegeket sikerült alkotnom. A legjobbak a hosszabb, semmiről szóló fejtegetések voltak. Ennek örömére kifejtem a műfajjal kapcsolatos nézeteimet.

A mű ugyanis csakugyan egy faj. Méghozzá egy, a kihalás szélére sodródott faj. Ennek oka, hogy javában tombol az ún. művész. A kórházak előtt hosszú műsorok kanyarognak, minden kis mű remegve várja a műszert, ami biztos gyógyulást hoz. A műszert a műegyetem műszakos hallgatói fejlesztették ki nemrégiben. Mondhatni műltkor. A műszerhez nélkülözhetetlen műanyagot a művirágból (pontosabban a műtőből) nyerik. Ez a zseniális felfedezés segíthet annak megakadályozásában, hogy a mű emlék legyen csupán.

A műkért azért is nagy kár lenne, mert nagy pókerjátékosok és gyakran hatalmas műtéteket tesznek fel egy-egy partiban. Vannak, akik az így megszerzett műkincset lakatlan szigeteken ássák el. Ha kell, betemetik műtrágyával. A műkincs egy részéből aztán műtárgyakat vesznek vagy elmennek a műjégpályára műkorcsolyázni. Vagy más műhelyekre is akár. Nem csak kártyajátékokban jók, hanem egyéb sportokban is, főleg atlétikában. Hogy mást ne mondjak, a műugrást is ők találták ki.

A hímneműknek műpéniszük van és imádják a műbőröket, akiknél - akármilyen furcsa is - teljesen természetes a műszempilla vagy éppen a műmell. Éjszaka sok szerelmes párt láthatunk, ahogy a műhold meg-megcsillanó fényében sétálnak és eldugott műhelyeken forró csókot váltanak. Persze, ezt csak akkor látjuk, ha nincs működ. Ilyenkor inkább bemennek egy műterembe és ott folytatják a műveletet. (Itt kell megjegyeznem, hogy a működtető egy egyedi találmány. Arról a műtárgyról beszélek, ami egyfajta tetőt húz a ködre, így afölött már nincs működ és ez jó. Állítólag.)

Ezekről a dolgokról nem sokan hallottak még eddig, én is csak azért, mert igazi műértő vagyok. Szeretem őket, hiszen mindegyikük remekmű. Mit is mondhatnék még? Műkedvelő vagyok, na.