Egy reklámújságban olvastam nemrég, hogy így jellemeztek egy árut: ragyogó fekete. Ez akkor egy picit elgondolkodtatott, és most eljött az idő, hogy kifejtsem megütközésem okát.
Nem csak az a bajom, hogy a fekete dolgok ritkán ragyognak, hanem az, hogy mindkét szó külön-külön is az - egyébként csodás - magyar nyelv kudarca.
A ragyog/ragyogó szó hangulata sokkal közelebb áll a büdös mocsár mélyén böfögő lápi varangy jellemzéséhez, mint ahhoz, amit valójában jelent. A mély hangrend mellé különösen szerencsétlen az 'r', 'gy' és 'g' hangok alkalmazása. Ha nem beszélném a nyelvet, akkor még azt hihetném, hogy az a dolog, ami ragyog, az épp ellenkezőleg. Vagy legalábbis fertőző kiütések jelennek meg rajta, kén szaga van és még egy vombat is jól leköpdöste.
A fekete már Juhász Gyulának sem tetszett, pedig ő aztán elég ronda volt ahhoz, hogy csak úgy kedvére válogathasson. Nem véletlen, hogy a Tiszai Csönd-ben is inkább barna pókhoz hasonlította az estét. Pedig hát az csak akkor barna, ha egy csúnya hatvanas évekből maradt sötétítőfüggyönyön át nézzük. A fekete az én szótáramban inkább egy pajkos kisfiú, aki az apukája által készített játék íjjal lepkékre vadászik a réten, de egy arra futó kisnyuszi megzavarja és hazamegy. Persze, ami fekete, az fekete. Ezzel nincs is baj, csak vicces a kontraszt a ragyogás és a fekete szavak hangzásában. Igazából csak ennyit akartam mondani.
Végkövetkeztetés: a kialakult helyzetért senki sem hibáztatható, legfőképp én nem. Nyilván minden nyelvben találunk sok-sok ehhez hasonló furcsaságot. Egy dolog pedig mindenképpen közös bennük: nem érdemes róluk blogbejegyzést írni. Ilyet elolvasni pedig végképp arra utal, hogy ha ennyire nincs semmi dolgod akkor legalább takarítsd ki a szobádat!